news

Sziasztok:)
Igazából azt hittük, hogy senki sem olvassa a blogot, ezért nem folytattuk, de mivel érkeztek visszajelzések (űrlap formájában), ezért nemsoká érkezik a következő rész!!:)
Köszönjük szépen az üzeneteket, és reméljük, még mindig olvastok! :)
XX

2. fejezet - Zsűrik háza

Itt van a 2. fejezet :) Remélem, most már kommenteltek is, mert ha nem, akkor nem fogjuk a további részeket publikálni. Vagy legalább töltsétek ki az űrlapot a Véleményezd a fanfictiont! menüben. Csak egy percbe kerül.:)

Egyébként eddig mindegyik fejezetet én (Cherice) írtam. Jó olvasást! :) 

- …szóval, nagyi, röviden ez volt annak a története, hogy kerültem egy csapatba Destinyvel - sóhajtott Faith, miközben a másik füléhez rakta a felmelegedett mobilt.

Éppen a Horvátországban üdülő nagymamájának mesélt a tehetségkutatóról, amiben továbbjutott. Mirabelle nagyinak nem volt se ideje, se alkalma nyomon követni a verseny menetét - amiből egyelőre csak a válogatót közvetítették a tévék - tehát unokája az események felvázolása közben pár kulisszatitkot is kiadott. 

- Graulálok, kicsim! - mondta őszintén Mirabelle nagyi. - És akkor most mi is történik? - kérdezte félénken. Pedig nem kellett volna zavartatnia magát, Faith örömmel magyarázott neki a közelgő interjúról, amiben majd Destinyvel való kapcsolatáról kell mesélnie. 

Igazából a duó megalakulása után egy nappal még nem volt túl határozott véleménye a lányról, ezért is terveztek mára egy beszélgetős délutánt. Ez vezérelte arra Faith-t, hogy tíz órakor elbúcsúzzon nagymamájától, és készülődni kezdjen. 

A szobája ablakán kilesve megállapította, hogy valószínűleg a beborult ég hideg idővel is jár, ezért egy hosszú, hófehér kötött pulcsit vett fel. Felforgatta az egész szekrényét, ám nem hiába, megtalálta a fehér rombuszokkal díszített fekete leggingsét. 

- Daph! - kiáltott Faith, miközben megigazgatta hullámos tincseit. 

Az említett nemsoká megjelent a lépcső alján. 

- Nem szeretnél valahova elmenni? Én nemsoká indulok, és el tudlak vinni - ajánlotta fel a szőkeség, mire húga összeszűkült szemmel nézett felé.

- Mire megy ki ez az egész? - kérdezte gyanakodva. 

- Micsoda? Én csak próbáltam kedves lenni! - magyarázta Faith, miközben felkapta fekete magas sarkúját. 

- Hát képzeld el, nem fogok minden szavadra ugrani! Amúgy is most más dolgom van! - csattant fel Daphne, majd vissza is rohant az emeletre. 

Daph mindig is úgy gondolta, hogy anyáskodó nővére túlzásba esik, és parancsolgat neki.

Faith sóhajtott, majd felkapta szintén fekete táskáját, elköszönt édesanyjától, és elindult a kocsi felé (ami igazából Mrs. Fournier tulajdona volt).

***

- Elképesztő, hogy Simon így döntött! - kortyolt bele izgatottan a forrócsokijába Destiny. - Nem is tudom, mit csináltam volna, ha nem jön össze… 

- Inkább ne is beszéljünk róla! - rázta a fejét Faith a kétszemélyes kávézói asztal másik oldalán ülve. - Az én esetemben: irány a főiskola, és többet egy hangszert se közelíthetnék meg! Azt hittem, apának nehéz lesz bizonyítani, de van egy olyan érzésem, hogy már az első meghallgatás alkalmával sikerült - gondolkozott el egy pillanatra, majd hirtelen újdonsült barátnőjéhez fordult: - Tényleg, te mit énekeltél a zsűrik előtt? 

Destiny az asztalra helyezte az italát, egy szalvétával megtörölte a szája sarkát, majd belekezdett:

- Nos, mivel nagyon szeretem a One Directiont - itt elejtett egy mosolyt, - ezért a Kiss You-t választottam. Viszont nem egyedül jelentkeztem; a legjobb barátommal, Dylanoval énekeltem duettet. 

- Ő volt az, aki mindig meglátogatott? - szólt két kávékortyolás között Faith. - És nem is a fiúd, csak legjobb barát? - faggatta Destinyt a lány, hisz’ Dylan eléggé felkeltette az érdeklődését.

- Dehogyis! Azt mondják, szerelem nélkül nincs fiú-lány barátság, de mi vagyunk az élő példa, hogy igenis van! Egyikőnk se szeretett bele a másikba, és mégis heterok vagyunk - büszkélkedett a barna hajú Lewis-lány. - Tehát vele jelentkeztem, de a zsűri lehurrogta szegényt. Mondjuk, khm, az igazat megvallva… nem a legjobb énekes… Mégse akartam neki nemet mondani, próbáltam támogatni. 

- Szóval őt nem juttatták tovább, csak téged? - könyökölt fel az asztalra Faith, hogy a későbbiekben tenyerén támaszthassa állát. 

- Nem - rázta a fejét búslakodva Destiny. - Amikor meghallottam az ajánlatukat - miszerint én egyedül továbbmehetek -, kapásból nemet mondtam, de Dylano meggyőzött. Nagyon rendes srác!

Faith majdhogy’ tátott szájjal hallgatta új barátnője beszámolóját. És Dylan még látogatja is; kicsit sem féltékeny - gondolta, és magában sóhajtott egy aprót. - Biztos, hogy tetszik neki Destiny.

Ilyen, és ehhez hasonló témákról esett szó azon a délelőttön - ennek következtében a két lány temérdeknyi friss információval érkezett az interjú helyszínére. Egy stylist egy-két igazítást még tett a lányok összképén, majd a forgatásvezető leültette őket egy narancssárga kanapéra, amin kisebb, piros díszpárnák voltak. 

- Faith nagyon jófej lány! Szeretek vele beszélgetni, hiszen mindig van téma, és akármiről képes beszélni - magyarázta egy kamerának nevetve Destiny. - Persze ugyanolyan intenzitással hallgatja meg a másik problémáit, és szívesen segít! Vicces lány, gyorsan megkedveltem. 

- Destiny a lehető legaranyosabb ember, akivel a verseny során találkoztam! - áradozott Faith. - Kedves, és megértő, mindenkiben meglátja a jót. És a tehetségéről ne is beszéljünk! Elképesztő hangja van, és mégis szerény, és nem is fog elszállni magától. Nagyon jól kijövök vele, pedig olyanok vagyunk, mint tűz és víz! Ő inkább csendesebb, míg én hangos vagyok, viszont nagyon sok dolog van, amit mindketten szeretünk!

A lányok beszéltek még a gyorsan kialakult barátságukról, azt már lazábbra véve, viszont egy kérdés hallatán elnémultak. 

- Mi lett a duótok neve? - kérdezte egy stábtag a kamerák mögül.

- Ömm.. Erről még nem is esett szó - nézett tanácstalanul Faith barátnőjére. 

- Remek! - dörzsölte össze a tenyerét a rendező. - Emberek, egy másik szobában rögzítsétek, ahogy nevet választanak!

A két lány nem tartotta a legjobbnak az ötletet, mivel egy egész stáb előtt nem lehet rendesen ötletelni. Viszont korántsem úgy történt a felvétel, mint gondolták - otthagyták őket a szobában csupán egy-két, polcra helyezett kamera társaságában. A duó tagjai csöndben gondolkoztak - Destiny egy fotelben elhelyezkedve, Faith pedig a kanapéra vágódva. Semmi ötletük nem volt, még ahhoz se, hogyan kezdjenek bele.

- Na jó - ült fel végül Faith. - Valami olyan név kell, ami mindkettőnknek tetszik… Miket szeretsz?

- Hát… - filózott Destiny egy párna rojtjait fésülgetve. - Szeretem a zenét, a gitárom, a szép dolgokat, mint például a szivárvány!

Itt mindketten felnevettek. 

- …és directioner vagyok, de azt hiszem, azt mondtad, hogy te nem vagy akkora rajongó… 

- Szeretnéd, ha mi lennénk a Two Directions? - ajánlotta fel komoran Faith, ám két

másodperc múlva belőle, és barátnőjéből is kitört a nevetés. 

Legalább egy óráig vihogva bombázták egymást az idiótábbnál idiótább ötleteikkel,

amikor Destiny egyik megnyilvánulása mindkettőjüknek betett, és a röhögéstől

könnyezve rogytak le a földre. 

- Azt hiszem, mi vagyunk az egyetlenek, akik így próbálnak nevet keríteni a

bandájuknak - fordította Faith a fejét barátnője felé, majd újra a plafonra

pillantott. Három másodperc múlva egyszerre kiáltottak fel Destinyvel:

- Az egyetlenek!

A lányok hirtelen felültek.

- Ez nagyon jól hangzik! - örvendezett Destiny csillogó szemekkel.

- Ráadásul együtt találtuk ki - vigyorgott Faith, miközben az egyik vállára söpörte át

dús haját. Végül a kamera felé fordult: - Megvan a nevünk! 

- The only ones - mondták újból egyszerre. 

***

Simon Cowell háza. A hely, ahol bizonyítani kellett a csapatoknak. A The only ones egész héten izgatottan próbált az eseményre, kiváló összhangban. Egy próbájukra még Dylan is befutott, ám sietnie kellett: mint egyetemista, el volt havazva tanulnivalóval. Faith mégis örült a találkozásnak. 

- Faith, ő itt Dylano. Dylano, ő itt Faith - mutatta be egymásnak a két félt Destiny.

- Már ismerjük egymást - mosolygott barátságosan Dylan a szőke lány felé. - A Boot

Campben jót beszélgettünk. 

Az emlékre Faith is széles vigyorra húzta a száját. 

- Na, és mit adtok elő? - kíváncsiskodott a fiú belekukkantva a Destiny kezében lévő

dalszövegbe.

- Good Riddance - válaszolta Destiny. - Ráadásul mindketten gitározni fogjuk, igaz,

Faithy? - mosolygott barátnője felé a lány, mire hasonló választ kapott.

- Még szép, Desti! 

Majd egy pacsival zárták le a (szerintük) menő jelenetet, és pózba vágva magukat

Dylanora meredtek. Ezeket a beceneveket az előző napokban találták ki a lányok, és ez is azt bizonyította, hogy rövid idő alatt is annyira összeszoktak, mintha régi barátok

lennének.

- Nem szeretnék Dyli lenni - csóválta a fejét nevetve a srác. 

Ám terveik romba dőltek, amikor közölték a két lánnyal, hogy nem gitározhatnak, csak énekelhetnek. Ez először kissé megrémisztette őket, de gyorsan feltalálták magukat, és még jobban rágyúrtak az éneklésre. Destiny megmutatta Faithnek, hogy is kéne követni a dallam hullámzását, magasból mélybe való váltást fokozatosan, mégis pillanatokon belül, Faith pedig a zongorát segítségül használva próbálta bővíteni barátnője hangtartományát, ahogy azt Simon is javasolta. Leütött egy billentyűt, és azt a hangot kellett kiénekelniük - ezt a mélyebb hangoktól egészen a magasig felvitte Faith, és úgy látszott, Destinynek egyre jobban megy a dolog.

Sikerélményeik után készek voltak még egyet bezsebelni, ezért reménykedve érkeztek meg Simon nyaralójába. A két lányt ámulatba ejtette a ház, körbejárták az óriási nappalit, a kertet és még a medence körül is futottak pár kört (ami kicsit érdekesen vette ki magát, ám nem zavartatták magukat). 

Faith előző alkalommal magabiztosan állt a színpadra, ám ez a magabiztossága visszaesett, amikor “kiejtették” a versenyből, Destinyből pedig minden alkalommal heves érzelmeket váltott ki nem csak a verseny, de alapjába véve akármi, ezért nemsokára iszonyúan izgulni kezdtek. 

- Én nem élem túl, ha mégegyszer kitesznek… - forgatta a gyűrűjét az ujján idegesen Faith. Nem kapott választ, mert a mellette ülő, sápadt arcú Destiny meg se mukkant. 

Az idei szériában főleg lánycsapatok voltak, kivéve két fiú bagázst. Mindkettő tizennégy-tizenhat éves srácokból állt, így Faith és Destiny rájuk se hederítettek (főleg azután, hogy az egyik banda tagjai megpróbálták felszedni őket… SIKERTELENÜL).

Amikor a The only ones következett, a lányok mosolyogva álltak Simon elé, aki barátságosan köszöntötte őket. A két barátnő röviden megköszönte mégegyszer Simon döntését, majd belekezdtek a dalba. 

Destiny:

Another Turing point a fork stuck in the road, 

The time grabs by wrist and direct where do you go.

Faith:

So make the best of this test and don’t ask why,

It’s not a question but a lesson learned in time.

Együtt:

It’s something upperdictable but in the end it’s right

I hope you had the time of your life.

És így énekelték végig a dalt, míg el nem halkult a zene. A lányok örültek, mert sikerült nem elrontaniuk a szöveget, és nem belehibázni egy esetleges magas hangba.

Simon újból bizalmat szavazott a lányoknak, azt mondta, kiváló összhang van köztük, és meg volt elégedve az előadással - pontosan ilyesmire gondolt, amikor egy csapatba tette a lányokat. 

Ez azt jelentette, hogy Destiny és Faith beköltözhetett a versenyzők lakhelyére, illetve szerepelhettek az élő showban, ami mégtöbb próbát kívánt maga után.

Szünet

Átmeneti szünet hétfőig:)

Trailer

HEY PPL,
Nézzétek meg a fanfic trailerét! :) De ne bízzátok el magatokat, a LÁTSZAT CSAL, szóval lesznek itt még meglepetések, hogy ki kivel jön össze! :D (csak a videó készítésekor rettenetesen rafkósnak éreztem magam...... ELMÚLT) Ja, és a következő fejezet akkor jön, ha írtok kommentet!:D

Cherice xx

1. fejezet - Gyorshalál

Na jó. Még mindig elképesztő, hogy bejutottam a showba. Sikerült bizonyítanom a zsűrinek, és magamnak is, meg persze egy részben apának is, de úgy érzem, még mindig többet vár. Hiszen az oké, hogy bejutottam, amikor összeszedték az embereket, meg a zsűrik előtt nyújtott produkcióm után is, dehát még ez közel sem a verseny vége.
Még mindig nem szoktam meg, hogy az események csak pörögnek körülöttem, én meg néha azt sem tudom, hol vagyok, és mi is lenne a dolgom. Mindenesetre élvezem a dolgot, megismerkedtem pár kedves emberrel, például Herriette-tel, aki egy nagyon aranyos, tizenöt éves lány, és mit ne mondjak, ért az énekléshez. Illetve váltottam pár szót egy helyes fiúval, akinek a neve Dylan volt, de azt mondta, mindenki Dylano-nak hívja. Vicces volt vele beszélgetni, szimpatikus srác, ám kiderült róla, hogy nem is versenyző, csak "meglátogatta" a barátnőjét (legalábbis szerintem járnak).
Mindenesetre a "Boot Camp" is egy igazi kihívás volt. Itt dőlt el, hogy ki mehet tovább majd a zsűrik házába. Már kevésbé izgultam, amikor énekelnem kellett. A dalválasztás viszont teljesen véletlenszerű volt számomra.

Sokat gondolkoztam, hogy mit énekeljek, végül előkaptam gitárom, és csak úgy unalomból elkezdtem játszani Bridgit Mendler Hurricane című dalát, és azon gondolkoztam, hogy milyen számot kéne előadnom, amivel lenyűgözhetem a zsűrit. Egyszer csak anya dugta be a fejét a szobám ajtaján.
- Ez lesz a következő dal? - mosolygott izgatottan.
- Á, ezt csak úgy gondolkozás közben énekelgettem... - vontam meg a vállam. - Valami olyat akarok, mint például egy Whitney Houston-sláger, vagy valami Alicia Keystől.
- Biztos, hogy ilyesmit kéne? - ült le mellém az ágyam mellé.
- Nem tudom, valami olyan kéne, amivel elkápráztathatom őket - mondtam, miközben fülem mögé gyűrtem szőke hajtincseimet.
- Faith, szerintem most még a kevesebb több! Az a dal, amit az előbb játszottál... nagyon aranyos volt! Szerintem akár tovább is juthatsz vele a mentorok házába! - simította meg a vállam.
- Gondolod? - pillantottam felé.
- Tudom - mosolygott kedvesen.
Ígyhát a Hurricane-t gyakoroltam be, és még az előadás előtt elénekeltem a családnak - legalább őket már biztosan meggyőztem. Úgy láttam, hogy apának is tetszik, ami még inkább megnyugtatott.

***

A zsűri elé érve magabiztosan pengettem le az első akkordot. Kicsit mindannyian meglepődtek, amikor rappelni kezdtem, de Sharon bólogatásából, és Nicole kedves mosolyából arra következtettem, hogy tetszik nekik. Végül eléggé aggasztott, hogy nem mondtak semmit (mást sem véleményeztek), de meg voltam elégedve az előadásommal. Már kezdem megszokni a színpadot, és azt, hogy ilyen befolyásos emberek előtt kell játszanom. Miközben énekeltem, eszembe jutott, milyen is lenne, ha bejutnék az élő showba, beköltözhetnék a versenyzők lakhelyére, és a gondolatra elmosolyodtam.

Miután megannyit szenvedtem a bootcampben, végül kikerült a nagy hír, hogy ki jutott be, és ki nem. Csoportonként közölték, én pedig a "Lányok" hadával tömörültem a színpadra. Simon egyesével olvasta fel a neveket. Az első nem én voltam - sebaj, még van hely bőven. A második se. Amikor az utolsó előtti névhez ért, és én még mindig remegő lábakkal álltam a színpadon, a torkom iszonyúan szorított, alig bírtam nyelni. Bár nem is volt mit, teljesen kiszáradtam. Az utolsó név következett. Pislogás nélkül meredtem Simonra.
- Beth McFarrel - mondta végül, én meg éreztem, ahogy könnyek szöknek a szemembe, majd végigcsurognak az arcomon. Ennyi. Az utolsó esélyemet is eljátszottam, nincs tovább. Minden álmom összetört, már sosem lehetek énekes. Megyek az orvosira, és senki se fog többet énekelni hallani. Azon kaptam magam, hogy édesanyám karjaiban sírok, de olyan intenzíven, hogy a vállam is fel-le ugrált, ő pedig egy zsebkendővel törölgette az arcomat. Éreztem, ahogy apa a hátamra teszi a kezét, megfordultam felé, de semmit sem mondott. Nem is kellett, láttam, hogy ő szeme is csillogott, megtelt könnyel.
Kisírt szemekkel álltam az épület mosdójában, és nagyjából helyretettem a kissé elfolyt sminkemet, bár megint "nem-érdekel-semmi-állapotba" kerültem. Odasétáltam a családomhoz, felvettem a táskám, és mielőtt elmentem volna, egy férfi egy papírral a kezében felállt egy székre.
- Emberek! Faith Fournier és Destiny Lewis jöjjön velem! Hol vagytok? - nézett körbe, én pedig lefagytam.
Döbbenten meredtem anyára, apára és Daphne-ra. Micsoda? Mit akarhat ez az ember tőlem, és ettől a Destinytől?
- É...én vagyok Faith - tettem fel a kezem, mire a csávó intett, hogy menjek oda hozzá.
- Én pedig Destiny - lépett mellénk egy hosszú, barna hajú, kedves arcú lány. Ugyanolyan megilletődötten nézett maga elé, mint én, és ugyanolyan piros volt a sírástól a szeme, mint nekem, ha nem vörösebb. A férfi visszavezetett minket a zsűri elé. Úgy álltunk a színpadon, mint két fadarab, meg se mertünk moccanni.
- Lányok - kezdte Simon -, ez egy nagyon kemény verseny, és a mezőny ebben a szériában különösen erős.
Bólintottam, és annak emlékére, hogy én nem vagyok benne, felfelé kezdtem pislogni, nehogy újra elbőgjem magam. Úgy láttam, hogy a mellettem álló lány nem zavartatta magát, szabályszerűen zokogott, és kézzel törölgette arcát. Automatikusan nyúltam, és megfogtam a kezét, mire egy erőltetett mosollyal nézett felém.
- Nem jutottatok be. Mégis úgy gondolom, túl tehetségesek vagytok ahhoz, hogy most itt ennyi legyen, és elbcsúzzunk egymástól.
Félretéve a drámai sírós jeleneteket, Destiny és én hegyezni kezdtük a fülünket. Mire akar kilyukadni?
- Faith, neked gyönyörű hangod van, már csak picit az éneklési technikán kell csiszolnod - magyarázta Simon, mire bólintottam. - Destiny, te pedig említetted, hogy jársz énektanárhoz, neked talán egy kicsit a technikád fejlettebb, mint az énekhangod. Egy fiúval érkeztél ide, Dylannel.
Úristen, ő meg Dylano együtt jelentkeztek?! De mi történt a sráccal?
- Viszont mi úgy ítéltük meg, hogy neki semmi keresnivalója nincs ebben a versenyben - jegyezte meg Simon, mire ő és a barna hajú lány akaratlanul is elmosolyodtak. Én pedig nem teljesen értettem a helyzetet. - Mégis úgy gondolom, hogy te, Destiny, szabadabban énekelsz, ha valaki melletted van, így biztonságban érzed magad. Ezért arra gondoltam, hogy titeket összeraknánk egy csapatnak.
Hirtelen óriási kő esett le a szívemről, Destinyvel egymást ölelve ugrálunk örömünkben. Mégis csak tovább jutottunk!
- Ez azért is fontos, hogy te, Faith, tanulj egy kis technikát Destinytől, te pedig csiszold Destiny hangjának tartományát, illetve tanítsd meg felszabadultabbnak lenni! - utasított mosolyogva Simon, mi pedig megköszöntük a döntését.
Visszarohantam anyáékhoz, és mindent elhadartam nekik. Fél szemmel pedig Destinyt kerestem. Ő épp Dylano-t ölelgette.

Természetesen már egy perc nyugtunk se volt, jöttek a kamerások meginterjúvolni mindkettőnket, mi pedig áradoztunk egy sort Simon jófejségéről. :) Ezután Destinynek mennie kellett, így leírtuk egymásnak az elérhetőségeinket, majd elbúcsúztunk. Nagyon kedves lánynak tűnik, és biztosan szuper énekes - hiszen Simon Cowell is ezt állította.

Prológus

Itt is van a történetünk kezdete! Jó olvasást :) 


Ideges voltam. Hah, még hogy ideges, majd kiugrottam a bőrömből. Azt se tudtam, nevessek, vagy sírjak - életem nagy lehetősége jött el ezen a napon, én pedig készenlétben vártam egy hideg, műanyag széken ülve. Szinte már olyan hörgő hangokat adtam ki, hogy magam is elgondolkoztam, hogy nem vagyok-e asztmás. Azt hiszem, hogy rettenetesen hangos légzésemre felfigyelt a mellettem ülő anyukám is, aki aggódva fordult felém:
- Kérsz valamit enni? - kérdezte, miközben az arcomat fürkészte, én meg csak idegesen doboltam a lábammal.
- Inkább innék egy kicsit - mutatattam felé a kiürült ásványvizes üvegemet, mire egy új, bontatlan flakon innivalót nyomott a kezembe, a régit táskájába rejtve. - Köszönöm.
Viszont már inni is alig bírtam, főleg az zavart, hogy a saját kortyolásomat is maximum hangerőn hallgathattam. Na persze, a meghallgatás előtt egy világot verek fel a hörgésemmel, és ivászatommal, de biztos vagyok benne, a zsűri elé érve meg fogok némulni. Istenem, mi van, ha nem szólalok meg? Ha elvakít a sok reflektor, és azt se látom, kik ülnek előttem?!
A rossz gondolataimat gyorsan el kellett hessegetnem, így a talaj bámulása, és a vizesüveg cetlijének tépkedése helyett körbenéztem a teremben. Mindenfelé izgatott, vigyorgó tekintetek vettek körül. Milyen jó lett volna, ha én sem aggódok annyit a meghallgatáson! Mondjuk, ez alapjába véve az én esetemben lehetetlen volt, mivel mindent túl izgulok, de ma kétszer - nem, nem is, százszor annyi nyomás alatt voltam, mivel hogy bizonyítanom kellett. Nem csak magamnak, és a zsűrinek, hanem a saját apámnak is.
Ahogy eszembe jutott, ott láttam magam előtt, ahogy azt mondja: "Egyetlen esély. Ha rátermedt vagy a dologra, akkor sikerülni fog. És akár ez is lehet életed célja - itt azért nem felejtette el fájdalmas arckifejezéssel kicsit elfordítani fejét, majd visszapillanatani felém - De ha nem, akkor mész az orvosira! Mennyire sikeres is leszel ott! Majd te leszel a legokosabb, és minden egyes...." - kezdte el tervezgetni a jövőmet.
Hát igen, látom, mennyire bízik bennem. Bár még életében nem hallott énekelni, maximum kiskoromban, amikor bátyámmal minden Karácsony alkalmával előadtunk valamit. Édesapám orvosként dolgozik, nagyon eszes ember, és ilyet akar belőlem is faragni. Ezzel az egyetlen probléma az, hogy nem nagyon akarja figyelembe venni, amit én akarok. Mivelhogy zenész szeretnék lenni. Egyedül annyit engedett meg kiskoromban, hogy zongoraórákat vegyek. Ezen kívül pedig bátyám, Sly tanított gitározni. Ő az én példaképem. Sly Amerikában dolgozik, mint zenei producer, mindene a zene, akárcsak nekem is. Lehet, hogy ezért nevelt olyan szigorúan apa - mert már egyetlen fia nem lesz orvos. Viszont aput az is sokként érte, amikor bejelentettem, hogy egy évet kihagyok főiskola előtt, és jelentkezem az X-faktorba. Nagy nehezen, de végül belement a dologba, az imént említett feltételekkel. Egyetlen esélyem van. Ha most elbukom, irány a végtelennek tűnő tanulás, amiben egyetlen dallam sem jár körbe...
De meg vagyok elégedve ezzel, legalábbis próbálkozom, mivel apától ez nagy szó. Ráadásul még el is kísért anyával és a húgommal, Daphne-val. Az mondjuk igaz, hogy egy nyugtató szót se mondott, illetve még szerintem egyáltalán nem szólalt meg, mióta ott voltunk, csak karba tett kézzel ácsorgott.
- Mindenkinek van száma - morogta egyszer.
- Mit mondtál? - kapta fel fejét anya.
- Számok. Te nem kaptál ilyen azonosítót? - pillantott rám apu, én pedig egyből vettem az adást, és kirángattam a táskámból a papírt.
- Itt van - mutattam felé, ezt követően pedig ráragasztottam a pólómon lévő tigris nyitott szájára. 165998.

Nemsokára (áá, csak másfél óra volt) be is hívtak (előtte elmehettem a mosdóba), én pedig izgatottan indultam az aréna színpadára. Idő közben a kezembe nyomtak egy mikrofont is, de már arra sem emlékszem, hogy mikor és kicsoda. Nagy levegőt vettem, és besétáltam.
- Hello - mosolyogtam a zsűrire. Nicole, Sharon, Louis és az asztal végén Simon foglalt helyet.
- Szia. Mi a neved? - kérdezte Louis Walsh.
- Nerissa Faith Fournier - mutatkoztam be a mikrofont szorongatva. Jé, sikerült megszólalnom. Igaz, hogy a hangom kicsit halk, és rekedt volt, de legalább nem blokkoltam le.
- És mivel foglalkozol? - mosolygott rám Nicole.
- Igazából leérettségiztem, és kihagytam egy évet egyetem előtt, hogy el tudjak ide jönni. Mondjuk, ez apának nem nagyon tetszett, de végül megengedte - meséltem, mintha csak Danihez, legjobb barátnőmhöz beszélnék.
- Hogy-hogy? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét Sharon Osbourne.
Igazából nem ezt terveztem, igazán nem akartam sajnáltatni magam, vagy ilyesmi. De sóhajtottam, és pár mondatban öszeszedtem, hogy apa mennyire szeretné, ha én is orvos lennék.
- Tehát csak ez az egy esélyed van? - nézett rám döbbenten Sharon. Hát ja, pont ezt nem akartam említeni, nehogy itt szánakozzanak rajtam, de igen, megragadta a lényeget. Bólintotam.
- Akkor sok szerencsét - szólalt meg végül Simon, aki eddig csak csendben fürkészett.
Mivel úgy döntöttem, hogy zene nélkül énekelek, csak rajtam múlt, mikor kezdem. Megköszörültem a torkom, és lehunyt szemmel a szám elé emeltem a mikrofont, abban reménykedve, hogy nem túl feltűnő a kezem remegése. Majd elkezdtem énekelni. Mindent megtettem, próbáltam a legjobb tudásom szerint előadni a Primadonna [katt a linkre] című Marina and the diamonds dalt, és talán sikerült is. A "Would you do anything for me?" résznél már felszabadultabb voltam, amit Simon egy halvány mosollyal jutalmazott. Miután befejeztem a dalt, a zsűrire néztem. Egy kis ideig nem is szólaltak meg, ami nagyon megijesztett.
- Tehetség - mondta végül Simon. - Ennyi.
Még mindig értetlenül álltam, de nem mutattam ki, inkább megköszöntem a bókot.. vagy... ez az volt? Remélem.
- Szavazzunk - csapta össze a tenyerét Nicole. - Loui?
- Igen! - vágta rá a férfi egy széles vigyorral, ami az én arcomra is mosolyt csalt.
- Igen - bólintott Sharon is, majd amikor Nicole is így tett, örömömben ugrottam párat, hiszen ezek szerint bejutottam! SIKERÜLT!!
Simon mosolyogva köszörülte meg a torkát, mire hirtelen megmerevedtem, és próbáltam normálisnak tettetni magamat.
- Gratulálok, négy igen! - vigyorgott végül, én meg boldogan ugráltam ki a színpadról, sűrű köszönetnyilvánítások közül.
Egyenesen anyu karjaiba vetettem magamat, aki azt hajtogatta, hogy mennyire ügyes voltam, majd Daphne is megölelt. Végül apára pillantottam.
- Nos? - kérdeztem, és talán nem is a négy zsűri véleménye, hanem az övé érdekelt mindvégig.
Egy ezredmásodpercig csöndben, komoly arccal figyelt, majd sóhajtott.
- Büszke vagyok - mondta végül, és szorosan megölelt.

Amikor haza indultunk, találkoztam egy tükörrel, és észre vettem, mennyire ki vagyok pirulva. De nem érdekelt, jelenleg semmi sem érdekelt, csak az, hogy BEJUTOTTAM AZ X-FACTORBA!