Prológus

Itt is van a történetünk kezdete! Jó olvasást :) 


Ideges voltam. Hah, még hogy ideges, majd kiugrottam a bőrömből. Azt se tudtam, nevessek, vagy sírjak - életem nagy lehetősége jött el ezen a napon, én pedig készenlétben vártam egy hideg, műanyag széken ülve. Szinte már olyan hörgő hangokat adtam ki, hogy magam is elgondolkoztam, hogy nem vagyok-e asztmás. Azt hiszem, hogy rettenetesen hangos légzésemre felfigyelt a mellettem ülő anyukám is, aki aggódva fordult felém:
- Kérsz valamit enni? - kérdezte, miközben az arcomat fürkészte, én meg csak idegesen doboltam a lábammal.
- Inkább innék egy kicsit - mutatattam felé a kiürült ásványvizes üvegemet, mire egy új, bontatlan flakon innivalót nyomott a kezembe, a régit táskájába rejtve. - Köszönöm.
Viszont már inni is alig bírtam, főleg az zavart, hogy a saját kortyolásomat is maximum hangerőn hallgathattam. Na persze, a meghallgatás előtt egy világot verek fel a hörgésemmel, és ivászatommal, de biztos vagyok benne, a zsűri elé érve meg fogok némulni. Istenem, mi van, ha nem szólalok meg? Ha elvakít a sok reflektor, és azt se látom, kik ülnek előttem?!
A rossz gondolataimat gyorsan el kellett hessegetnem, így a talaj bámulása, és a vizesüveg cetlijének tépkedése helyett körbenéztem a teremben. Mindenfelé izgatott, vigyorgó tekintetek vettek körül. Milyen jó lett volna, ha én sem aggódok annyit a meghallgatáson! Mondjuk, ez alapjába véve az én esetemben lehetetlen volt, mivel mindent túl izgulok, de ma kétszer - nem, nem is, százszor annyi nyomás alatt voltam, mivel hogy bizonyítanom kellett. Nem csak magamnak, és a zsűrinek, hanem a saját apámnak is.
Ahogy eszembe jutott, ott láttam magam előtt, ahogy azt mondja: "Egyetlen esély. Ha rátermedt vagy a dologra, akkor sikerülni fog. És akár ez is lehet életed célja - itt azért nem felejtette el fájdalmas arckifejezéssel kicsit elfordítani fejét, majd visszapillanatani felém - De ha nem, akkor mész az orvosira! Mennyire sikeres is leszel ott! Majd te leszel a legokosabb, és minden egyes...." - kezdte el tervezgetni a jövőmet.
Hát igen, látom, mennyire bízik bennem. Bár még életében nem hallott énekelni, maximum kiskoromban, amikor bátyámmal minden Karácsony alkalmával előadtunk valamit. Édesapám orvosként dolgozik, nagyon eszes ember, és ilyet akar belőlem is faragni. Ezzel az egyetlen probléma az, hogy nem nagyon akarja figyelembe venni, amit én akarok. Mivelhogy zenész szeretnék lenni. Egyedül annyit engedett meg kiskoromban, hogy zongoraórákat vegyek. Ezen kívül pedig bátyám, Sly tanított gitározni. Ő az én példaképem. Sly Amerikában dolgozik, mint zenei producer, mindene a zene, akárcsak nekem is. Lehet, hogy ezért nevelt olyan szigorúan apa - mert már egyetlen fia nem lesz orvos. Viszont aput az is sokként érte, amikor bejelentettem, hogy egy évet kihagyok főiskola előtt, és jelentkezem az X-faktorba. Nagy nehezen, de végül belement a dologba, az imént említett feltételekkel. Egyetlen esélyem van. Ha most elbukom, irány a végtelennek tűnő tanulás, amiben egyetlen dallam sem jár körbe...
De meg vagyok elégedve ezzel, legalábbis próbálkozom, mivel apától ez nagy szó. Ráadásul még el is kísért anyával és a húgommal, Daphne-val. Az mondjuk igaz, hogy egy nyugtató szót se mondott, illetve még szerintem egyáltalán nem szólalt meg, mióta ott voltunk, csak karba tett kézzel ácsorgott.
- Mindenkinek van száma - morogta egyszer.
- Mit mondtál? - kapta fel fejét anya.
- Számok. Te nem kaptál ilyen azonosítót? - pillantott rám apu, én pedig egyből vettem az adást, és kirángattam a táskámból a papírt.
- Itt van - mutattam felé, ezt követően pedig ráragasztottam a pólómon lévő tigris nyitott szájára. 165998.

Nemsokára (áá, csak másfél óra volt) be is hívtak (előtte elmehettem a mosdóba), én pedig izgatottan indultam az aréna színpadára. Idő közben a kezembe nyomtak egy mikrofont is, de már arra sem emlékszem, hogy mikor és kicsoda. Nagy levegőt vettem, és besétáltam.
- Hello - mosolyogtam a zsűrire. Nicole, Sharon, Louis és az asztal végén Simon foglalt helyet.
- Szia. Mi a neved? - kérdezte Louis Walsh.
- Nerissa Faith Fournier - mutatkoztam be a mikrofont szorongatva. Jé, sikerült megszólalnom. Igaz, hogy a hangom kicsit halk, és rekedt volt, de legalább nem blokkoltam le.
- És mivel foglalkozol? - mosolygott rám Nicole.
- Igazából leérettségiztem, és kihagytam egy évet egyetem előtt, hogy el tudjak ide jönni. Mondjuk, ez apának nem nagyon tetszett, de végül megengedte - meséltem, mintha csak Danihez, legjobb barátnőmhöz beszélnék.
- Hogy-hogy? - vonta fel szépen ívelt szemöldökét Sharon Osbourne.
Igazából nem ezt terveztem, igazán nem akartam sajnáltatni magam, vagy ilyesmi. De sóhajtottam, és pár mondatban öszeszedtem, hogy apa mennyire szeretné, ha én is orvos lennék.
- Tehát csak ez az egy esélyed van? - nézett rám döbbenten Sharon. Hát ja, pont ezt nem akartam említeni, nehogy itt szánakozzanak rajtam, de igen, megragadta a lényeget. Bólintotam.
- Akkor sok szerencsét - szólalt meg végül Simon, aki eddig csak csendben fürkészett.
Mivel úgy döntöttem, hogy zene nélkül énekelek, csak rajtam múlt, mikor kezdem. Megköszörültem a torkom, és lehunyt szemmel a szám elé emeltem a mikrofont, abban reménykedve, hogy nem túl feltűnő a kezem remegése. Majd elkezdtem énekelni. Mindent megtettem, próbáltam a legjobb tudásom szerint előadni a Primadonna [katt a linkre] című Marina and the diamonds dalt, és talán sikerült is. A "Would you do anything for me?" résznél már felszabadultabb voltam, amit Simon egy halvány mosollyal jutalmazott. Miután befejeztem a dalt, a zsűrire néztem. Egy kis ideig nem is szólaltak meg, ami nagyon megijesztett.
- Tehetség - mondta végül Simon. - Ennyi.
Még mindig értetlenül álltam, de nem mutattam ki, inkább megköszöntem a bókot.. vagy... ez az volt? Remélem.
- Szavazzunk - csapta össze a tenyerét Nicole. - Loui?
- Igen! - vágta rá a férfi egy széles vigyorral, ami az én arcomra is mosolyt csalt.
- Igen - bólintott Sharon is, majd amikor Nicole is így tett, örömömben ugrottam párat, hiszen ezek szerint bejutottam! SIKERÜLT!!
Simon mosolyogva köszörülte meg a torkát, mire hirtelen megmerevedtem, és próbáltam normálisnak tettetni magamat.
- Gratulálok, négy igen! - vigyorgott végül, én meg boldogan ugráltam ki a színpadról, sűrű köszönetnyilvánítások közül.
Egyenesen anyu karjaiba vetettem magamat, aki azt hajtogatta, hogy mennyire ügyes voltam, majd Daphne is megölelt. Végül apára pillantottam.
- Nos? - kérdeztem, és talán nem is a négy zsűri véleménye, hanem az övé érdekelt mindvégig.
Egy ezredmásodpercig csöndben, komoly arccal figyelt, majd sóhajtott.
- Büszke vagyok - mondta végül, és szorosan megölelt.

Amikor haza indultunk, találkoztam egy tükörrel, és észre vettem, mennyire ki vagyok pirulva. De nem érdekelt, jelenleg semmi sem érdekelt, csak az, hogy BEJUTOTTAM AZ X-FACTORBA!